Egy idős asszony olyan kéréssel fordult a kapitányságunkhoz, amely minden volt, csak nem hétköznapi. A társam és én akcióba lendültünk, hogy segítsünk neki.
Azon a napon, amikor a hívás beérkezett az őrsre, senki sem gondolta, hogy valami rendkívüli dologról van szó. Az ilyen hívások általában sürgősek voltak, bűncselekményeket vagy vészhelyzeteket jelentettek, de ez a hívás más volt – hétköznapi, de valahogy mégis összetettebb.
“Halló” – szólalt meg a vonalon keresztül egy, a kétségbeeséstől remegő hang. “Segítségre van szükségem. Otthon ragadtam, nem tudok elmenni, és az elmúlt három napban nem ettem semmit…”
A diszpécser riadtan, gyorsan összegyűjtötte a hívó adatait, és egy egységet küldött a megadott címre. A sors úgy hozta, hogy a társam, Steve Jones és én voltunk a legközelebb a helyszínhez.
Tájékoztattak bennünket, hogy egy nő egészségügyi ellenőrzéséről van szó, aki azt állította, hogy nem tudja elhagyni az otthonát, és éhezik. Perceken belül Steve és én megérkeztünk a címre, amelyről kiderült, hogy egy szépen karbantartott ház egy jómódú környéken – aligha az a hely, amelyre az ember egy éhezésről szóló segélyhívás kapcsán asszociálna.
Megközelítettük a házat, és becsengettünk. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után lassú lépteket hallottunk, és az ajtó kinyílt, és egy törékeny, idős nőt láttunk, aki az ajtóba kapaszkodott, láthatóan remegve.
“Jó napot, asszonyom” – kezdtem, és igyekeztem a hangomat minél lágyabbnak és megnyugtatóbbnak tartani. “Segélyhívást kaptunk egy Mrs. Ross nevű személytől. Ön lenne az?”
“Igen” – suttogta remegő hangon. “Csak Hilda. Kérem, jöjjenek be.”
Követtük őt a házba, és észrevettük a rögtönzött kötést és a bekötözött bal karját. Miután leültünk a társalgóban, Steve megkérdezte: “Mrs. Ross, megsérült?”
Az arcát a zavarodottság árnyalta, de Mrs. Ross bólintott. “Leestem a létráról, miközben a hátsó verandán nyírtam a bougainvilleát… Egyedül voltam.”
“És nem volt orvosnál?” – aggódva érdeklődtem.
“Ó, nem, ez csak egy ficam, de annyira fáj, hogy alig tudok járni, és két napja kifogytam az ételből” – magyarázta, a hangja alig volt suttogás feletti.
“Két napja nem evett semmit?” – nem tudtam leplezni a döbbenetemet. “És mi van a szomszédokkal?”
“Új vagyok itt, és még nem igazán találkoztam senkivel. A fájdalom miatt nem tudtam elmenni a boltba… Nem akartam a fiamat ezzel zaklatni, most kezdett új munkát” – mondta, és lenézett.
Az idős asszony tehát úgy döntött, hogy egyedül viseli el a fájdalmát és az éhségét, nem akarta terhelni a fiát.
“Mrs. Ross – mondta Steve határozottan -, mentőt fogunk hívni önnek.”
De a mentő említésére az asszony könnyekben tört ki. “Ne, kérem! Rettegek a mentőautóktól, mióta a férjem meghalt egyben. Kérem, ne kényszerítsen, hogy beüljek egybe!”
Steve és én összenéztünk. “Oké, asszonyom, ez nem a szokásos eljárás, de mi magunk is elvihetjük a kórházba, ha az jobb lenne önnek?”
“De nekem igazából csak néhány élelmiszerre volt szükségem” – erősködött Mrs. Ross, némi reményt is belevéve a hangjába. “Van rá pénzem…”
“Előbb győződjünk meg róla, hogy jól van” – javasolta Steve, a hangja egyszerre volt komoly és kedves. “Egy gyors vizsgálat után megígérjük, hogy segítünk a bevásárlásban, rendben?”
Vonakodva Mrs. Ross beleegyezett, és besegítettünk neki a kocsiba, ügyelve arra, hogy a lehető legkényelmesebben érezhesse magát. Hamarosan a helyi kórházban voltunk, és elmagyaráztuk a helyzetét a személyzetnek.
Annak ellenére, hogy Ross asszony tiltakozott, hogy ez csak egy ficam, az aggódó orvos röntgenfelvételt rendelt el. A nő megpróbálta visszautasítani, de az orvos nem kockáztatott, hangsúlyozva, hogy mindenekelőtt látnia kell a vizsgálati eredményeket.
Az orvos megérzései pontosan beigazolódtak. Ross asszonynak nemcsak a karja, hanem a válla is eltört, ami sürgősségi műtétet tett szükségessé. Steve és én végig néztük, ahogy elszállították, és visszatértünk a műszakunkhoz.
De mindketten órákkal később jöttünk vissza, amikor a napunk véget ért. Megtudtuk, hogy a műtét sikeres volt, és Mrs. Ross pihent.
“Tudott már enni?” – Steve aggódva érdeklődött.
Az orvos elmagyarázta, hogy az altatás miatt még nem evett, de infúzión keresztül táplálták. Amint felébredt és képes lesz rá, adnak neki valamit enni.
Megkerestük Ross asszony fiát, és tájékoztattuk a helyzetről. Pánikja és a távolság ellenére, ami elválasztotta őket – Alaszkában volt, napokra a legközelebbi repülőtértől – megnyugtattuk őt édesanyja állapotáról.
Amikor felébredt, Mrs. Ross mellettünk talált minket. “Még mindig itt vagytok?” – suttogta kissé mosolyogva.
“Megígértük, hogy itt leszünk, és addig maradunk, amíg a fia ideér. Eléggé aggódik” – nyugtattam meg.
“Még a végén le fog szidni!” – sóhajtott fel.
“Nos” – kuncogott Steve -, mi majd megvédjük! Most pedig a nővér azt mondta, hogy ehetsz egy kis levest.”
A következő napokban Steve és én törzsvendégek lettünk a kórteremben, minden este meglátogattuk Mrs. Rosst, finomságokat és virágokat hoztunk neki, és figyeltük, ahogy visszanyeri az erejét. Mire a fia megérkezett, már elég jól volt ahhoz, hogy hazamenjen.
A fia, David, sírt, amikor meglátta őt. “Nem hiszem, hogy meg tudom bocsátani magamnak, hogy magadra hagytalak” – siránkozott.
De Mrs. Ross kijavította: “Nem voltam egyedül, David. Steve és Garret minden nap kétszer meglátogatott. Kedves barátok lettek.”
“Köszönöm, hogy megmentették az anyám életét, és hogy rendületlenül támogatták” – mondta David, és szorosan kezet rázott velünk.
A köszönetét a kötelességünk részeként söpörtük le, hangsúlyozva a szolgálat és a védelem iránti elkötelezettségünket, és talán egy kicsit azt is, hogy megértjük, milyen makacsok tudnak lenni az anyák. Biztosítani akartuk, hogy Mrs. Ross ne kerüljön bajba.
Gyógyulása után Ross asszony gyorsan visszanyerte önállóságát, de a barátság, amelyet vele és a fiával kötöttünk, megmaradt.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
