Egy erősen terhes taxisofőr egy esős éjszakán ingyen fuvart kínál egy hajléktalan és sérült idegennek a kórházba. Másnap reggel arra ébred, hogy a háza előtt terepjárók felvonulnak. Öltönyös férfiak kopogtatnak az ajtaján egy olyan igazsággal, amely örökre megváltoztatja az életét.
Két év után a volán mögött Cleo már mindenféle utast látott, akit egy taxi csak szállíthat: a hajnali három órai bulizó tömegeket, akik botladoznak a lábukon, családokat, akik igyekeznek elérni a járatukat, és bűnösnek tűnő üzletembereket, akik bűzlöttek a koktéloktól és a rossz döntésektől. Minden történetet meghallgatott, nem kevés könnyet szárított fel, és megtanult olvasni az emberekből, mielőtt azok egyáltalán kinyitották volna a taxi ajtaját.
A sárga taxi fényszórói átvágtak a novemberi ködön, ahogy Cleo aznap este a belváros üres utcáin vezette a taxit.
Fájt a háta, és úgy tűnt, a baba eltökélten tornázni akar a bordáin. Nyolc hónapos terhesen egyre nehezebbé vált az éjszakai műszakja. De a számlák nem fizetik ki magukat, igaz?
„Csak még néhány óra, szerelmem” – suttogta, miközben megdörzsölte duzzadt hasát. „Aztán hazamehetünk Chesterbe.”
A baba válaszul rúgkapált, ami mindennek ellenére mosolyra fakasztotta. Chester, a narancssárga cirmos valószínűleg otthon a párnáján terpeszkedett, és narancssárga bundát hullatott mindenfelé. Ezekben a napokban ez a macska állt Cleo családjához a legközelebb.
Az otthon említése nem kívánt emlékeket idézett fel. Öt hónappal ezelőtt ugyanezen a lépcsőn ugrott fel a lakásukba, és a szíve dobogott az izgalomtól.
Mindent tökéletesen megtervezett – a gyertyafényes vacsorát, a férje, Mark kedvenc lasagnáját, a kis pár babacipőt, amit ezüstpapírba csomagolt.
„Kisbabánk lesz, drágám!” – mondta, miközben átcsúsztatta a csomagot az asztalon.
Mark a cipőt bámulta, arcáról eltűnt a szín. A csend addig húzódott, amíg Cleo nem bírta elviselni.
„Mondj valamit!”
„Nem tudom ezt megtenni, Cleo.”
„Hogy érted, hogy nem tudod?”
„Jessica is terhes. Az én gyerekemmel. Három hónapos terhes.”
A gyertyák már alacsonyan égtek, amikor Cleo világa összeomlott. Jessica. A titkárnője. A nő, akiről megesküdött, hogy „csak egy barát”.
„Mióta csaltál meg engem?”
„Számít ez?”
Igazából nem számított. Egy héten belül Mark eltűnt. Kettőn belül kiürítette a közös számlájukat. Most, 32 évesen Cleo dupla műszakban dolgozott, próbált félretenni a baba érkezésére.
„Lehet, hogy apád elfelejtett minket” – suttogta a pocakjához, és visszaszorította a könnyeit, miközben visszatért a pillanathoz, ”de mi meg fogjuk csinálni. Majd meglátod.”
De azon az estén, alig három héttel a szülés időpontja előtt, amikor a bokái feldagadtak, és a kismamaruha feszült a hasán, Cleo valami mással találkozott.
Az óra 23:43-at mutatott, amikor megpillantotta – egy magányos alakot, aki az autópálya szélén botorkált.
Az utcai lámpák és a szitáló eső ködén át, mint egy szellem bukkant elő a 42. utca árnyékából. Valami még a távolból is felgyorsította a pulzusát.
Ruhája koszos foszlányokban lógott, sötét haja pedig vizes zsinórokkal tapasztotta be az arcát. Egyik karját a mellkasához szorította, jobb lábát húzta, ahogy az üres járdán botorkált.
Cleo keze ösztönösen a gömbölyödő hasára vándorolt, miközben a szélvédőn keresztül figyelte a férfit. Már egy órája otthon kellett volna lennie, összebújva Chesterrel, aki mindig a hasához dorombolt, mintha szerenádot adna a babának.
De valami ennek a férfinak a kétségbeesésében, abban, ahogyan minden egyes lépésnél megingott, mintha küzdött volna a talpon maradásért, arra késztette, hogy ahelyett, hogy elhajtott volna, erősebben markolja a kormányt.
Két évnyi éjszakai vezetés alatt Cleo megtanulta, hogy kiszúrja a bajt. És ebben a jelenetben minden veszélyt sugallt.
A ködön keresztül egyre több részletet vett észre. Fiatal fickó volt, talán a húszas évei közepén járhatott, valamikor drága ruhákban.
A jobb karját szorongatta, és még a gyenge fényben is sötét bíborvörös foltokat látott az ujján. Az arca tele volt zúzódásokkal, az egyik szeme bedagadt.
A visszapillantó tükörben egy gyorsan haladó autó tűnt fel. A férfi felkapta a fejét, arcára rémület volt írva. Megpróbált elszaladni, de megbotlott.
„Ne tedd ezt, Cleo – suttogta a nő. „Ne ma este. Ne akkor, amikor nyolc hónapos terhes vagy.”
De a nő már félre is húzódott.
Egy résnyire lehúzta az ablakot, és odaszólt: „Jól vagy? Segítségre van szükséged?”
Az idegen megrándult, a szemei tágra nyíltak a félelemtől. A szemöldöke feletti vágásból sötét bíborvörösre olvadt verejték csorgott. „Csak biztonságos helyre kell jutnom.”
A közeledő autó motorja hangosabban bömbölt fel.
„Szállj be!” Cleo kinyitotta az ajtókat. „Elviszlek a kórházba.”
A fickó bemászott, és a hátsó ülésre rogyott, miközben Cleo rálépett a gázra. Az üldöző autó fényszórói elárasztották a tükrét.
„Még mindig jönnek” – lihegte, és mélyen lehajolt. „Köszönöm. A legtöbben nem álltak volna meg.”
Cleo szíve hevesen kalapált. „Tarts ki!”
Élesen jobbra fordult, aztán még egyet, és olyan mellékutcákon kanyarodott át, amelyeket kívülről ismert. A mögöttük haladó autó tartotta a lépést.
„Kik ezek?” – kérdezte, és újabb éles kanyart vett, amitől utasa az ajtókilincsbe kapaszkodott.
„Gyorsabban… gyorsabban. El fognak kapni minket…”
Egy második fényszórósor jelent meg előttük. Bekerítették őket.
„Bízz bennem?” Cleo megkérdezte, már a kormányt forgatva.
„Micsoda?”
Átvágott egy elhagyatott parkolóban, egy félig leeresztett kapu alatt kaparászva. Az üldöző autók nem tudták követni, és a rés alig volt elég nagy a taxijának.
„Két éve kerülgetem a részeg utasokat, akik nem akarnak fizetni” – magyarázta, miközben ellenőrizte a tükrét. Nem voltak fényszórók. „Soha nem gondoltam volna, hogy ezek a képességek ma este még jól jönnek.”
A baba erősen rúgott, amitől a nő összerezzent.
„Terhes vagy” – mondta az idegen, észrevéve a lány kellemetlen érzését. „Istenem, annyira sajnálom. Mindkettőtöket veszélybe sodortalak.”
„Néha a legnagyobb kockázat az, ha nem teszel semmit.” A nő találkozott a férfi szemével a tükörben. „Cleo vagyok.”
„Köszönöm, Cleo. A legtöbb ember… egyszerűen nem vett volna rólam tudomást.”
„Igen, nos, a legtöbb ember nem tanulta meg, milyen gyorsan változhat az élet.”
Egy örökkévalóságnak tűnő idő után végre megérkeztek a kórházba. Mielőtt kiléptek, a férfi gyengéden megfogta a lány karját.
„Miért álltál meg?” A férfi jó szemmel tanulmányozta a nő arcát.
„A világ manapság nem éppen kegyes a taxisofőrökhöz, főleg nem a terhesekhez, akik éjszaka egyedül dolgoznak.”
Cleo elgondolkodott. „Ma reggel láttam, ahogy egy nő átlépett egy hajléktalan férfin, akinek rohama volt. Még csak meg sem állította a telefonhívását. Megfogadtam magamnak, hogy nem leszek ilyen ember… valaki, aki annyira fél a világtól, hogy elfelejti az emberségét.”
Lassan bólintott. „Nem kellett volna ezt tenned. Mert amit ma este tettél… az meghaladja a felfogóképességedet.”
Cleo egy pillanatig habozott, a tekintete találkozott a férfiéval. Apró, megnyugtató mosolyt adott.
Azzal megfordult, és elindult a várakozó taxija felé. Ahogy beszállt, még egyszer utoljára hátrapillantott, és azt suttogta: „Hogy értette?”.
Az éjszaka hátralévő része homályos volt. Cleo hazament, megvacsorázott, és megetette a macskáját. De az elméje összevissza járt, és az éjszaka eseményeit játszotta újra, miközben álomba merült.
Másnap reggel hangos motorzúgás rázta fel álmából. Chester elhagyta helyét a párnáján, szőre felállt, mintha a szomszéd kutyája szorította volna sarokba.
„Mi az, Chester?” Cleo kiküzdötte magát az ágyból, és megdermedt az ablaknál.
A szerény utcában legalább egy tucat elegáns fekete terepjáró konvojja sorakozott. Sötét öltönyös, fülhallgatós férfiak katonai pontossággal haladtak, és körbevették a házát.
„Ó, Istenem. Kik ezek az emberek? Talán egy bűnözőnek segítettem tegnap este?” Cleo zihált.
Kopogás szakította félbe száguldó gondolatait. A kukucskálónyíláson keresztül bekukucskálva három férfit látott. Az egyik élesen öltözött, drága öltönyben, a másik fülhallgatót viselt, a harmadik pedig kísértetiesen ismerős volt.
„Kizárt dolog” – suttogta, felismerve az előző esti idegent.
Eltűntek a szakadt ruhák és a bíborvörös foltok, helyükre egy kifogástalan öltöny lépett, amely valószínűleg többe került, mint a havi viteldíja.
Remegő kézzel kinyitotta az ajtót.
„Asszonyom!” Az első férfi enyhén meghajolt. „James vagyok, az Atkinson család biztonsági főnöke. Ők itt Mr. Atkinson és a fia, Archie, akinek tegnap este segített.”
A világa megbillent. Az Atkinsonok – a milliárdos család, amelynek technológiai birodalma uralta a címlapokat. A fiukat három napja rabolták el, a váltságdíjat 50 millióban állapították meg.
És ő az út szélén szedte fel.
„Három napig fogva tartottak – magyarázta Archie a kopott kanapén ülve, miközben Chester a cipőjét szaglászta. „Amikor tegnap este elvittek, a benzinkútnál láttam meg a lehetőséget a szökésre. De közel voltak. Ha nem állítottad volna meg…”
„A téged üldöző embereket – tette hozzá az apja – egy órával azután fogták el, hogy kitetted Archie-t a kórházban. A gyors gondolkodásod nem csak a fiamat mentette meg, hanem segített nekünk elkapni egy veszélyes emberrabló bandát.”
Mr Atkinson ekkor egy borítékot nyújtott át. Benne egy csekk volt, amitől Cleo lába elgyengült.
„Uram, ez túl sok. Nem tudom…”
„Ez semmi ahhoz képest, amit te tettél” – mosolygott finoman. „Tekintsd ezt befektetésnek mindkettőtök jövőjébe!” – mondta, és a hasára pillantott. „Egyetlen gyermeknek sem kellene úgy kezdenie az életét, hogy azon töpreng, hogyan fogja az anyja eltartani.”
Könnyek csordultak Cleo arcán, miközben Chester hangosan dorombolva Archie ölébe ugrott.
„Van még más is” – tette hozzá Archie előre hajolva. „Szeretnénk, ha te vezetnéd az alapítványunk új közösségi biztonsági kezdeményezését. A világnak több olyan emberre van szüksége, akik nem félnek megállni és segíteni. Olyan emberekre, mint te, Cleo.”
„Ha bármikor szüksége van valamire, kérem, hívjon minket” – mondta Atkinson úr, és egy névjegykártyát nyújtott át, hangja lágy volt az őszinteségtől és a hálától. „Örökké hálásak leszünk önnek.”
Cleo elmosolyodott, és egy gyenge „Köszönöm!” hagyta el az ajkát, miközben az öröm és a megkönnyebbülés könnyei megtöltötték a szemét.
Ahogy elmentek, érezte, hogy az elmúlt hónapok súlya feloldódik. Először azóta, hogy Mark kisétált, megengedte magának, hogy elhiggye, talán minden rendbe jön.
Cleo lenézett a hasára, és könnyein keresztül mosolygott. „Hallottad ezt, kicsim? Úgy tűnik, anyuci éjszakai munkája most kapott egy frissítést. És ezt úgy értük el, hogy egyszerűen csak emberek vagyunk!”
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
