Egy szegény nőnek etetőszéket kellett vennie a babájának, ezért elment a bolhapiacra, és vett egyet. Amikor hazaért, rájött, hogy a kislánya kényelmetlenül ül a széken, mert a párnára volt tűzdelve valami.. Egy cetli, és valaki segítséget kért.
Daisy Wood 29 éves, házas nő volt. Ő és férje, Bob a nevelőszülői rendszerben ismerkedtek meg egymással, és mióta kiléptek onnan, azóta együtt voltak.
Daisy korábban pincérként dolgozott egy étteremben, de amikor teherbe esett kislányával, Inával, felmondott, hogy róla gondoskodhasson. Bob egy küzdő művész volt, aki minden egyes nap egy forgalmas utcán árulta a festményeit és szobrait.
Mivel éppen csak a mindennapi kiadásokra futotta, általában a bolhapiacon vásárolták meg a gyerekholmikat, hogy spóroljanak. Egy nap Daisy megkérdezte Bobot, hogy vehetnének-e Inának egy etetőszéket. A kislány betöltötte a 6 hónapos kort, és hamarosan szilárd ételeket kezdett enni.
Miután egy darabig sétálgattak a piacon, Daisy rábukkant egy standra, amely gyönyörű és jól karbantartott babaholmikat árult. A nő egy párnázott etetőszéket árult megfizethető áron, és Daisy meg akarta venni.
„Szia” – mondta a széket áruló nőnek. „Szeretném megvenni ezt. A lányomnak nagyon tetszene.”
A nő csendesen nézett Daisyre, és bólintott. Daisy rájött, hogy a nő sírt, hiszen ez látszott a vörös szemén.
„Jól van?” – kérdezte.
„Persze. Remélem, tetszik a lányának” – válaszolta halkan a nő, miközben elvette a pénzt Daisy kezéből.
Daisy izgatottan felvette a széket, és hazavitte. Amint odaért, fogta Inát, és ráültette a székre. „Tetszik?” – kérdezte a lányától.
DE Ina sírni kezdett, amint leültették. Daisy azt gondolta, hogy csak meg kell szoknia. Felemelte a lányát, és ide-oda ringatta, mielőtt újra letette volna a székre. De a baba még hangosabban sírt.
„Huh” – gondolta magában Daisy. „Vajon mi az, ami nem tetszik neked, kicsim? Ennek van a legpuhább párnája” – mondta, és megsimogatta az ülőkét.
A karjaiba vette Inát, és felemelte a párnát, hogy megigazítsa, és ekkor vette észre, hogy egy papírdarab áll ki a párna alól.
A papírdarabot kettéhajtották, ahol azonnal kilógott egy vonal, ami arra késztette Daisyt, hogy gyorsan kinyissa a levelet. Ez állt benne:
„Köszönöm, hogy hazavitte magával ezt az etetőszéket. Szívesen megtartottam volna, de sajnos sosem láttam felnőni a kislányomat. Elvesztettem őt, a férjemmel együtt, egy autóbalesetben, pontosan egy évvel ezelőtt.
Minden nap azon gondolkodom, hogy Isten miért vette el őket tőlem, és miért tartott életben engem. Az én kicsikém harcos volt – hónapokig volt kórházban. Minden pénzemet a kezelésére költöttem, de nem sikerült neki.
Biztos elment az eszem… Nem tudom, miért részletezem a történetemet egy idegennek. Azt hiszem, így kiáltok segítségért – egyedül érzem magam, és az írás vigaszt nyújt nekem. Kétségbeesetten szükségem van segítségre… Nem tudom, hogyan tudok így tovább élni.
Ez a szék azért értékes számomra, mert ez volt az utolsó dolog, amit a néhai férjemmel együtt választottunk a lányunknak, amikor még élt. Ha idáig elolvastad, kérlek, vigyázz a lányodra! Az enyémet nem tudtam megmenteni.”
Daisy meglepődve olvasta a szék egykori tulajdonosának ilyen üzenetét, ezért úgy döntött, hogy másnap visszatér a bolhapiacra, hogy megkeresse a nőt, aki eladta neki a széket.
„Elolvastam a levelét” – mondta Daisy, amint a nő standjához ért. A nő meglepődött, de szelíden rámosolygott Daisyre.
„Sajnálom. Azt hiszem, csak szükségem volt egy barátra, akivel beszélhetek, és így kértem segítséget” – ismerte be a nő. Samanthaként mutatkozott be, és kezet nyújtott Daisynek, hogy megrázza.
„Semmi baj. Örülök, hogy megtaláltam” – biztosította Daisy Samanthát. „Szükséged van valakire, akivel beszélhetsz? Csupa fül vagyok” – mondta neki, mire Samantha sírni kezdett.
A nő elárulta, hogy bár még két gyermeke van otthon, mégis hiányzik neki a régi élete. „Annyira hiányzik a lányom és a férjem, hogy az már fáj” – zokogott.
„A gyerekeim túl kicsik ahhoz, hogy megértsék, mi történt. Még csak három és öt évesek. Otthon nincs kivel beszélnem, mert a néhai férjemmel csak néhány hónappal a baleset előtt költöztünk ide” – magyarázta Samantha.
„Nem tehetek róla, de egyedül érzem magam. Minden egyes nap együtt ülök a gyászommal. Nem bírtam tovább nézni otthon a kislányom használaton kívüli dolgait, ezért végül úgy döntöttem, hogy eladok a bolhapiacon, hogy eltereljem a gondolataimat” – mesélte Daisynek.
Daisy nem tudta, mit mondjon Samanthának. Egy része vissza akarta adni az etetőszéket, felismerve annak szentimentális értékét. Amikor azonban ezt javasolni kezdte, Samantha visszautasította.
„Megtarthatom ezeket a dolgokat, de ez nem fordítaná vissza az időt, és nem hozná vissza a babámat. Örülök, hogy hozzád került. Nem számít, hány más dolgot engedek el tőle, ő örökké a szívemben él tovább” – biztosította Samantha Daisyt.
Attól a naptól kezdve Daisy és Samantha barátok lettek. Daisy társaságot nyújtott Samanthának, hogy ne kelljen minden nap a gondolataiba fulladnia, és hasonlóképpen Samantha is támasza lett Daisynek.
„Miért nem szerzel munkát?” – kérdezte Samantha egy nap Daisytől, amikor az panaszkodott a növekvő számlák miatt, amelyeket neki és Bobnak ki kellett fizetnie. „Szívesen vigyáznék Inára a munkaidőd alatt. A fiúknak amúgy is jól jönne egy játszótárs” – ajánlotta fel Samantha.
Daisy hálás volt, hogy Samantha hajlandó volt ilyen módon segíteni neki. Együtt kerestek egy jó munkát, amit Daisy részmunkaidőben végezhetett volna, így segíthetett volna Bobnak fizetni a számláikat. Samantha átjött Daisyhez a két fiával, ahol vigyáztak a kis Inára, amíg Bob és Daisy haza nem tértek a munkából.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- Ne félj segítséget kérni. Samantha az évek során elfojtotta az érzelmeit, miután egy balesetben elvesztette a lányát és a férjét. Évekkel később végre segítséget kért, amikor írt egy levelet, és rátette a bolhapiacon árult babaholmik egyikére.
- Az újrakezdéshez sosem késő. Samantha évekig gyászolta gyermeke és férje elvesztését, hogy aztán évekkel később két gyermeke és egy új barátja segítségével újrakezdje. Daisy és Bob hasonlóképpen nehezen tudott megélni, de egy új barátja bátorításával Daisy talált egy jó részmunkaidős állást, amely lehetővé tette a családja számára, hogy kényelmesebben éljen.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
