Nicholasnak, egy ablaktisztító épp két kislányát szórakoztatta a magasból, mikor egyikük lány kiöntötte a gyümölcslevét egy üzletember cipőjére. Nicholas főnöke megtudta, és ezután döbbenetes dolog történt.
“Szia, Charlotte! Nézd aput!” – mondta Nicholas lányának. Éppen annak az irodaháznak a 2. és 3. emelete között hintázott, ahol ablaktisztítóként dolgozott. Lányai, Jane és Charlotte, a földszint biztonságából figyelte őt, és mint mindig most is lenyűgözte őket a magasság.
Nicholas megpróbálta megnevettetni őket, miközben a kötél fel-le mozgatta őt. Charlotte, a legfiatalabb, mindig nevetett a bohóckodásán, amitől a szíve szárnyalt.
Édesanyjuk két éve halt meg, és mindketten túl kicsik voltak ahhoz, hogy emlékezzenek rá. Nicholas életében az egyedülálló apává válás volt a legnagyobb kihívás.
A nővére próbált segíteni, de neki is volt karrierje és saját gyerekei, akiknek szükségük volt rá. Így Nicholas néha kénytelen volt magával vinni a lányokat a munkahelyére, remélve, hogy minden rendben lesz.
Szerencsére senkinek sem volt ezzel problémája, a lányai jól viselkedtek. Ezúttal azonban jobban oda kellett volna figyelnie rájuk.
Charlotte kuncogott és tapsolni kezdett, miközben a kezében egy gyümölcslevet tartott. “Óvatosan a gyümölcslével, kicsim – figyelmeztette finoman. Nem akarta, hogy sírjon, ha kiömlik. De valami még rosszabb történt.
A hároméves kislánya nevetett, és mozgatta a karját, amitől a gyümölcslépohár kirepült a kezéből. Ez nem is lett volna baj, csakhogy ráesett egy üzletember drágának tűnő cipőjére, aki a mobiltelefonjával volt elfoglalva, és éppen belépni készült az épületbe.
“Mi a -?!” – kiáltotta, miközben a cipőjét nézte. Az arca a kislány irányába fordult és elvörösödött a dühtől.
Nicholas látta, ahogy Jane átöleli a kishúgát, és rádión szólt kollégájának, aki gyorsan leeresztette Nicholast a földszintre.
Mikor elérte a lányait, eléjük lépett. “Uram, nagyon sajnálom. A lányom nem figyelt oda. Nem akart semmi rosszat” – mentegetőzött.
“A bocsánatkérés megjavítja a cipőmet? Ezek Testonisok! Vesz nekem egy új párat? Hát persze, hogy nem! Akkor sem engedhetnéd meg magadnak, ha egymilliárd évig dolgoznál evés nélkül!” – kiabálta az üzletember, és Nicholas meglepődött a sértésen.
Nicholas fogta a lányai táskáját, és elővett néhány zsebkendőt: – Hadd segítsek megtisztítani őket – ajánlotta fel. Valamit tennie kellett, különben még a végén kirúgják.
“Ne érjen hozzám! Maga és a mocskos lányai tűnjenek a szemem elől!”
“Uram, ők csak kislányok” – védekezett, és a homlokát ráncolva nézett a goromba férfira. Akármennyi pénze is volt, nem kellett volna ilyen durvának lennie.
“Maga itt dolgozik?” – kérdezte az üzletember, és amikor Nicholas bólintott, gonoszul elmosolyodott. “Nem sokáig. Találkozóm van Albrecht úrral, és biztos lehetsz benne, hogy beszámolok neki erről!”
Nicholas szeme tágra nyílt. Albrecht úr nemcsak a cégnek volt a tulajdonosa, hanem az egész épületnek is.
Hirtelen Nicholas közvetlen főnöke, Rogers úr bukkant fel. “Anderson úr, jól van? Mi történt?” – kérdezte.
“Megmondom Albrecht úrnak, hogy a munkásai hanyagok, haszontalanok és bunkók!” – mondta az üzletember és dühösen belépett az épületbe.
Rogers úr ide-oda nézett kettejük között, és Nicholas csak a vállát vonogathatta.. Főnöke követte az üzletembert, de néhány perc múlva visszatért. “Nicholas, be kell menned a nagyfőnök irodájába”.
“Micsoda? Albrecht úr látni akar engem? Ha kirúgnak, csak szóljanak” – mondta.
“Látni akar téged és a lányaidat odafent. Úgy tűnik, az az ember egy fontos üzletet akart aláírni a nagyfőnökkel. Ő egy másik milliomos, és kifejezetten azt mondta a nagyfőnöknek, hogy téged előtte ki kell rúgni” – mondta Rogers úr szomorúan és legyőzött szemmel. “Sajnálom, ember. Semmit sem tehetek érted. Tudom, hogy se te, sem a lányaid nem akartak rosszat. De néhányan ezek közül az emberek közül egyszerűen nem… olyan kedvesek”.
Nicholas bólintott, és intett a lányainak, hogy kövessék. “Ne aggódjon, uram. Én megértem.”
A liftezés alatt Jane megszólalt: “Apa, bajban vagyunk?”. Mindkét lánya tágra nyílt szemmel nézett rá, és Nicholas nem tudta megmondani nekik az igazat.
“Nem, lányok. Találkozunk a nagyfőnökkel, és mindent elmagyarázunk. Minden rendben lesz” – biztosította őket hamis mosollyal.
Végül Albrecht úr irodájához ért, és az üzletember, Anderson ott állt keresztbe tett karral, arrogáns mosollyal.
A nagyfőnök az íróasztalánál ült. Hirtelen feltette az olvasószemüvegét, és felkapott egy papírt az asztaláról. “Nicholas Harper?”
“Igen, uram, én vagyok” – mondta.
“Mondd el, mi történt” – kérte Albrecht úr.
Nicholas elmagyarázta a helyzetet – hogyan hintázott munka közben, hogy szórakoztassa a lányokat, és hogy Charlotte véletlenül kiöntötte a gyümölcslevét.
“És miért vannak itt a lányai? Hol van az anyjuk? Ez egy munkahely” – érdeklődött Albrecht úr, mire az ablaktisztító lehajtotta a fejét, és magyarázkodnia kellett az otthoni helyzetéről.
Mikor befejezte, a nagyfőnök értetlenül bámult rá, majd kinézett az ablakából New Yorkra.
Nicholas várta a rettegett szavakat: “Ki vagy rúgva”. Izzadt, és arra a 156 dollárra gondolt, ami a számláján volt, és amiből át kellett volna vészelnie ezt a hónapot, már ha talál új munkát.
Az irodában túl nagy volt a csend, és Nicholas még mindig érezte az üzletember arroganciáját, akinek valószínűleg elég pénze volt ahhoz, hogy kicserélje azokat a cipőket. Mégis, egy egyszerű hiba megfosztotta volna a lányait az alapvető szükségletektől.
Végül Albrecht úr nagyot sóhajtott, és felállt az íróasztalától. A feszültség megölte Nicholast, és már éppen fel akart mondani, mikor hirtelen megérezte, hogy az idősebb férfi keze megveregeti a vállát.
“Semmi baj, fiam. Nem rúgnak ki. Keményen dolgozol, hogy felneveld a családodat, és ezt a tulajdonságodat nagyra becsülöm” – jelentette ki a nagyfőnök, mire Nicholas szeme döbbenten tágra nyílt. Aztán meglátta, hogy Albrecht úr közeledik Anderson úrhoz, akinek a keze szintén az oldalára esett a meglepetéstől.
“Anderson úr, ön szerint egy pár cipő fontosabb, mint egy ember, aki megpróbál megélhetést biztosítani a családjának?” – kérdezte a nagyfőnök.
“De… de” – dadogta az üzletember.
“De mi? Te besétáltál ebbe az irodába, bunkó hozzáállással, és azt követelted, hogy rúgjak ki egy megbízható, hűséges alkalmazottat egy ilyen hülyeség miatt, és azt hitted, hogy meghallgatlak? A semmiből jöttem! Ezt a birodalmat verejtékkel, könnyekkel és vérrel építettem fel. Mindezt a családomért tettem! És te miért csinálod? A túlárazott ruhákért? Az egyezségünknek vége. A cégem soha nem fog olyan emberekkel dolgozni, mint maga. Kérem, kísérje ki magát” – mondta Albrecht úr, megdöbbentve Nicholas-t.
Aztán Albrecht úr Nicholashoz fordult. “Ha bármikor szükséged van rá, a lányaid itt maradhatnak fent, így nyugodtan dolgozhatsz, nem kell aggódnod. Nekem is vannak unokáim, úgyhogy itt tartom a kifestőkönyveket, és nézhetnek tévét is” – mondta. “Most pedig mehetsz vissza dolgozni”.
Nicholas szinte meghajolt a nagyfőnök előtt, megköszönve a megértését, és a lányokkal együtt kilépett az irodájából, hogy folytassa a munkanapját.
De onnantól kezdve otthagyta őket Albrecht úr irodájában, és a lányok imádták, különösen, amikor Nicholas közvetlenül odakint tisztította az ablakokat, és végre közelről láthatták őt ilyen nagy magasságból. Integetett nekik, és vicces arcokat vágott, néha-néha a nagyfőnök is mosolygott.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- A jó főnök megbecsüli az alkalmazottait, és megvédi őket. Albrecht úr megértette, hogy egy olyan keményen dolgozó apuka, mint Nicholas, sokkal fontosabb a cégének, mint egy arrogáns milliomos, aki nem érti, mi is az igazán értékes az életben.
- Nem szabad, hogy valaki kevesebbnek érezze magát a munkája vagy a keresete miatt. Az üzletember goromba volt Nicholasszal és a lányaival. De később megtanulta a leckét, és végül elszúrta az üzletet a nagyfőnökkel.
Oszd meg ezt a történetet a barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat, és inspirálja őket.
