Andrea három szörnyű házasságot élt át, amíg nem találkozott Johnathannal, aki igazán szerette őt. Egy nap azonban egy furcsa randevúra vitte magával, ami élete legőrültebb randevúja lett, és később kétgyermekes anyává tette.
„Andrea, miért nincs a vacsora az asztalon?”
„Andrea, miért vagy ilyen haszontalan? Egy idióta vagy!”
„Nem hiszem el, hogy egy olyan nővel pazarlom az életem, aki még gyereket sem tud adni nekem!!!”
Andrea lehunyta a szemét, és megrázta a fejét, próbálta elűzni a fejéből ezeket a szavakat. E mondatok némelyikét a három volt férje mondta ki. Igen, három. Reménytelenül romantikus volt, és őszintén hitte, hogy minden alkalommal megtalálta a szerelmet.
Sajnos Andreát kiskorában baleset érte, és az orvosok azt mondták neki, hogy később nem lehet gyereke. A férjei mind tudták ezt, de valahogy, ahogy egyre szörnyűbbek lettek vele, szerették ezt az orra alá dörgölni.
Andrea nem tudta elhinni, hogy megismételte a hibáit, és minden alkalommal ilyen szörnyű férfiakat választott. Ő azonban még mindig hitt a szerelemben, bármi történjék is. Ezért is egyezett bele, amikor az anyja összehozta Johnathannal, a család egyik barátjának fiával. Nem várt sokat ettől a kapcsolattól, de remélte, hogy a tapasztalatai megtanították valamire.
Johnathan… egy csoda volt. Soha nem volt házas, mert meg akarta találni az igazit, és rögtön meg is találták egymást. A randevúik fantasztikusak voltak, és hamarosan arról beszéltek, hogy komolyra fordítják a dolgot.
„Szeretném, ha összeköltöznénk. Én ebben 100%-ig benne vagyok” – mondta Johnathan egy gyönyörű, szenvedélyes közös éjszaka után. „De tudom, hogy a múltban megbántottak, úgyhogy a te tempódban haladunk”.
Andrea két másodpercig habozott. Nem hagyta, hogy a múlt hibái diktálják a jövőjét. Egyből belevetette magát, és beköltöztek Johnathan otthonába. A férfi néhány hónappal később megkérte a kezét, és a lány elfogadta. Ekkor lépett közbe az anyja.
„Biztos vagy benne? Tudom, hogy én hoztalak össze titeket, de megint túl gyorsan haladsz, drágám. Nem akarom, hogy negyedszer is elváljatok” – figyelmeztette az édesanyja, Rena.
„Tudom, anya. De érzem a szívemben. Nem tudom megmagyarázni. Annyira más, mint a többi férjem, minden tekintetben. Nem hagyhatom, hogy a kudarcaim megakadályozzanak abban, hogy éljem az életemet, igaz?”. Andrea könyörgött az anyjának, hogy értse meg.
„Tudja, hogy nem lehet gyereked? Nincs ezzel semmi baja?” – kérdezte az idősebb nő.
„Igen, tudja. Nem érdekli. Csak szeret engem” – válaszolta a nő.
Az idősebb nő nem tűnt meggyőzöttnek, de sok szerencsét kívánt a lányának, és azt mondta neki, hogy mindig ott lesz mellette, ha valami történne. Andrea tehát negyedszerre is megnősült, és sokáig boldogságban élt.
Egészen addig, amíg Johnathan szombatonként el nem kezdett eltűnni. Kikapcsolta a telefonját, és csak órákkal később tért vissza. Az egyetlen kifogása az volt, hogy a parkba ment meditálni. A helyi park az austini városukban mindig tele volt emberekkel. Nem volt éppen békés hely, ezért Andrea nem hitt neki.
De nem is volt oka, hogy ne bízzon benne, és az igazság hamarosan kiderül.
***
„Hová megyünk?” Andrea az anyósülésről kérdezte.
„Meglepetés” – mondta Johnathan, és nem nézett rá.
„Mondd csak. Mondd el!” – könyörgött, és aranyosan viselkedett.
„Nem tudok. Valamit meg kell mutatnom neked, és valamit, amit már hónapok óta fontolgatok. Nos, mióta összeházasodtunk és visszatértünk a nászutunkról” – mondta Johnathan rejtélyesen.
Andrea a homlokát ráncolta, és megpróbált még többet kérdezni, de a férje megrázta a fejét, és hallgatott. Mint nő, akit már sokszor megvetett a szerelem, nem tudta, mit gondoljon. Nem úgy viselkedett, mint a korábbi férjei, de furcsán viselkedett, teljesen másképp, mint ő maga.
Végül egy nagy házhoz értek, és Johnathan leparkolt az utcán. Egy idősebb nő jött ki, és mosolygott a férjére, ami még jobban összezavarta Andreát.
Odaértek a nőhöz, és Johnathan a feleségéhez fordult. „Andrea, ő itt Mrs. Franklin. Ő vezeti ezt a csoportos otthont.”
„Örülök, hogy megismerhetem” – mondta Andrea azonnal, de a férje szavai regisztráltak. „Várjon, csoportszobát?”
Johnathan elmosolyodott, és félénken vállat vont.
„Én is örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Delaney. Jöjjön be. Jöjjön be. Már várják önöket – mondta Mrs. Franklin, és a kezével intett nekik, hogy lépjenek be a házba.
„Kik azok az ‘ők’?” Andrea megkérdezte. A férje megtartotta a vigyorát, de hallgatott.
Végigmentek a folyosón a hátsó részre, és Andrea látta, hogy gyerekek és személyzet szaladgál. Végül kiértek az udvarra, és két gyönyörű kis lény szaladt a férje felé.
„Mr. Delaney! Mr. Delaney!” – mondták egyhangúan. Ikrek voltak, egyforma színű overallba öltözve, és teljesen imádnivalóak. Mosolyuk Andrea szívét is megrántotta, és el sem tudta hinni, milyen gyönyörűek.
„Sziasztok, srácok! Szeretném, ha megismernétek egy nagyon különleges személyt” – kezdte Johnathan, és Andreára mutatott. „Ő a feleségem.”
Az ikrek a nőre koncentráltak, és gyors kérdéseket kezdtek feltenni. Emellett játszani és szaladgálni akartak, ami sokáig elvonta a pár figyelmét.
Végül a gyerekeket behívták ebédelni, így Andrea és Johnathan magára is jutott idő.
„Ide jártok minden szombaton?” – kérdezte az asszony, és rácsodálkozott a férjére.
„Igen, és nem akartam elmondani neked, drágám, mert azt hittem, a gyerekek témája nehéz lesz neked, azok után, amit a szörnyű exeidről meséltél. Évek óta önkénteskedem itt, és két hónappal ezelőtt jöttek ide azok az ikrek, és én… – megállt, megrázta a fejét, és megnyalta az ajkát. „Azt éreztem, amit éreztem, amikor megismertelek. Azonnali érzés volt. Tudtam.”
Andrea szeme könnyezni kezdett, mert pontosan tudta, mit mondott a férfi.
„És azt akartam, hogy találkozz velük, hogy megkérdezzem, meggondolnád-e, hogy hazaviszed-e őket. Neveljük ki őket, és meglátjuk, mi lesz belőle” – javasolta Johnathan, és megvonta a vállát.
„Fogadjuk örökbe őket. Most! Csináljuk meg!” Andrea gyorsan bólintva ellenkezett.
„Várj, biztos vagy benne? Ezt meg kell fontolni” – nevetett, és a kezével csillapította a lány bólogatását.
„Nem, már nem kell gondolkodnom. Éreztem ezt a kattanást veled, és éreztem, amint megláttam azokat az ikreket. Csináljuk!” – erősködött a lány, és megcsókolta a férfit.
Persze nem tudták azonnal örökbe fogadni a gyerekeket, mert előbb nevelőszülőknek kellett lenniük, de végül évekkel később mégis megtették. Egy nap, amikor az ikrek 15 évesek voltak, Andrea rájött, hogy ha hagyta volna, hogy a félelmei megakadályozzák abban, hogy belevesse magát egy új kapcsolatba, akkor mindez nem lenne meg. Lemaradt volna az egészről. Örült, hogy jól döntött.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
