Patrick rájött, hogy a gyerekei és a felesége akkor sem törődnek vele, amikor beteg, ezért egy éjszaka eltűnt. Észre sem vették, egészen addig, amíg az ügyvéd fel nem hívta őket egy megdöbbentő hírrel. Ekkor azonban egy olyan kegyetlen igazságot tudtak meg, amire nem számítottak.
“Hé, srácok! Várjatok meg!” – szólt a gyerekeinek, akik épp az iskolából indultak el a nap végén. Gondnokként dolgozott a gimnáziumukban, de Eliza és Dylan szinte mindig figyelmen kívül hagyták. Ma azonban másképp kellett volna lennie.
Látta, hogy forgatják szemüket, de legalább megálltak. “Mi az?” – kérdezte ingerülten Eliza.
“Ugye emlékeztek, hogy ma van a születésnapom?” – kérdezte.
Dylan csak megvonta a vállát.
“Hát… nem mondasz semmit?” – Patrick a homlokát ráncolta.
“Boldog születésnapot..” – mondta Dylan, és elsétált. Eliza egy szót sem szólt, csak követte testvérét.
Patrick családja nem épp a legtökéletesebb képet mutatta. Biztos volt benne, hogy a felesége, Samantha és a gyerekeik gyűlölték őt a munkája és az alacsony jövedelme miatt. Azonban tudta, hogy a gyerekek csak azért gonoszak, mert az anyjuk megmérgezte őket.
Gyakran szidta őt az ambícióhiánya miatt, és amiatt, hogy sosem tervez a jövőre, inkább a pillanatnak él. Patrick azt is tudta, hogy párjának szeretője van, de igyekezett tudomást sem venni erről. Nem akart elválni, távol lenni a gyerekeitől, még akkor sem, hogy úgy érezte mérföldek választják el őket egymástól.
Próbált javítani a kapcsolatukon, de Dylan és Eliza ugyanolyan megvetéssel nézett rá, mint az anyjuk. Morgolódtak, hogy később diákhitelt vesznek fel az egyetemre, és nem kapnak autót a születésnapjukra, mint az osztálytársaik. Patrick próbálta a legjobbat nyújtani, de ez napról napra egyre fárasztóbb volt.
Szédült, ahogy nézte, ahogy elmennek, és még csak nem is tettek úgy, mintha tényleg boldog születésnapot kívánnának neki. Ilyet még soha nem tapasztalt, és a levegő gyorsan elhagyta a tüdejét.. Hirtelen elsötétült a világ, de még érezte, mikor a teste a padlónak csapódott.
Észrevette, hogy emberek vannak körülötte. Néhányan azt kiabálták, hogy hívják a 911-et, mások pedig megérintették. Csak remélni tudta, hogy a gyerekei nem ijedtek meg túlságosan, mielőtt elvesztette az eszméletét. Patrick még aznap egy kórházi szobában ébredt fel, és az orvosok közölték vele, hogy még több vizsgálatot kell elvégezniük, mert a tüdővel kapcsolatos aggályaik vannak.
Miután az orvosok elmentek, körülnézett a szobában, és látta, hogy a gyerekei ülnek és a telefonjukat nyomkodják. “Minden rendben lesz, srácok. Hamarosan rendbe jövök, és együtt hazamehetünk..”
Eliza felnézett a telefonjából. “Most, hogy felébredtél, felhívhatom anyát, hogy jöjjön értünk. Persze, hogy egy olyan napon ájulsz el, mikor terveim vannak” – mondta szívtelenül.
Dylan nem szólt semmit, Patrick pedig csak rosszabbul érezte magát, mint amikor elájult. Samantha jött, úgy tett, mintha érdekelné, beszélt az orvossal, és elment a gyerekekkel. Az orvosok itt akarták tartani Patricket éjszakára, így nem mehetett haza velük.
Valahogy a kórházban csak még jobban nyilvánvalóvá vált a magánya. A gyerekeit nem érdekelte. A feleségét sem, és Patrick azon tűnődött, vajon tehet-e valamit azért, hogy ez megváltozzon.
Másnap reggel az orvos leültette, és közölte vele a legrosszabb hírt, amit bárki kaphat. Patricknek tüdőrákja volt, méghozzá 2-es stádiumban. Kaphatott kezelést, megműthetik, és remélhetőleg túléli.
“Azonban nem fog tudni dolgozni, és rengeteg támogatásra lesz szüksége. Nem lesz könnyű. De egyelőre elmehet. Beutalom az onkológusunkhoz, és ön és a családja időpontot kérhet. Erősen javaslom a mielőbbi kezelést” – mondta az orvosa, miután mindent elmagyarázott.
Patrick nem tudta, mit tegyen. Csak haza akart menni, elmondani a családjának, és kikérni a véleményüket arról, hogy mit tegyen. Lehet, hogy önzőség és gondatlanság volt, de remélte, hogy a diagnózis megváltoztatja a családja hozzáállását. Tévedett.
***
“Jézusom. Rák? Mintha még több kiadásra lenne szükségünk” – Samantha dühösen a hálószobájukba ment.
A gyerekek nem tudták, mit mondjanak, de nem is tűntek túlságosan aggódónak. “Kettes stádiumban van. Semmi veszélyes” – mondta Dylan.
“Ez veszélyes, Dylan. Az emberek meghalnak, és a tüdőrák agresszív. Lehet, hogy komoly műtétre lesz szükségem” – tette hozzá Patrick
“Hát, ez van..” – folytatta a 16 éves fia.
“Érted, amit mondok? Rákos vagyok, srácok” – Patrick érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, de nem akart túlságosan elérzékenyülni.
“Hát, nem vagyunk orvosok. Mit kellene mondanunk?” – a tizennyolc éves lánya sem aggódott, és Patrick csak sóhajtani tudott.
“Rendben” – mondta, és hagyta, hogy a szobájukba menjenek. A következő napokban úgy tettek, mintha semmi sem változott volna. Minden ugyanolyan volt számukra.
Nem törődtek vele. Patrick csak azon tűnődött, vajon az életfelfogása rossz-e, vagyis az, hogy a pillanatnak éljen, ne törődjön a pénzzel, és ne legyenek karriercéljai. Az ő hibája volt, hogy a gyerekei így bántak vele? Talán igen.
Néhány nap múlva biztos volt benne, és itt volt az ideje, hogy megadja nekik, amit akartak. Összepakolt, amikor már mindenki aludt, és elment.
***
“Apátok elment..”
“Dolgozni? Azt hittem, ki kellett lépnie” – csodálkozott a lány.
“Nem, úgy értem, elment. Elment. A ruhái eltűntek” – folytatta Samantha.
“Hát, micsoda drámázó” – motyogta Dylan.
Eliza gondtalanul élvezte a végzős évét. Dylan gyakrabban lógott a barátaival, és imádta, hogy többé nem kell szégyenkeznie a gondnok apja miatt. Samantha elkezdett nyíltan randizni a partnerével, aki végül beköltözött az otthonukba.
Az életük nem változott; úgy gondolták, jobb, mint amikor az apjuk velük lakott. Azonban minden megváltozott, mikor felhívta őket egy ügyvéd, aki közölte velük, hogy ő képviseli az apjuk hagyatékát, és látni szeretné őket.
***
“Honnan lenne apának ügyvédje? Azok drágák” – morogta Dylan.
“Nem tudom. De lássuk, miről van szó” – válaszolta Eliza. “Nem tudom, miért mondta, hogy hagyaték. Nem ezt a szót használják az ügyvédek, amikor valaki meghal?”
“Valóban? Gondolod…?” – Dylan a homlokát ráncolta, és kissé tágra nyílt szemmel nézett a húgára.
“Nem” – mondta a fejét rázva. “Ugye… nem?”
Az ügyvéd asszisztense az irodába vezette őket, és leültek a férfi elé, aki Levy úrként mutatkozott be.
“Nos, itt vannak a tékozló gyerekek” – viccelődött az ügyvéd.
“Tessék?” – kérdezte Eliza, aki megsértődött.
“Tudta valamelyikőtök, hogy az apátok meghalt?”
A testvérek egymásra néztek. Mindig is elutasítóan viszonyultak az apjukhoz, és nem tudták, hová tűnt. De nem akarták, hogy meghaljon.
“Nem – suttogta Dylan. “Mi történt?”
“Mi történt? Az apádnak tüdőrákja volt. Meghalt. Elment, és egyikőtök sem ment el a temetésére. A pokolba is, még csak nem is törődtetek vele. Mindent tudok rólatok, és valahogy mégis szerettet titeket, és ezért vagytok itt.”
“Mi nem tudtuk… gyerekek vagyunk” – kezdte Eliza, megbicsaklott a szavaiban.
“Tizennyolc éves vagy. A testvéred tizenhat. Elég idősek vagytok ahhoz, hogy jobban tudjátok” – vetett rájuk sötét pillantást Levy úr. “Mindegy, térjünk a tárgyra. Dylannek az apád hagyta rád álmaid autóját, és azt üzeni, hogy boldog megkésett születésnapot kíván a drága fiának. Reméli, jól fogod érezni magad az autóban.”
Az ügyvéd néhány kulcsot dobott Dylanhez, keményen a mellkasára ütve.
“Az ém gyönyörű lányomra hagytam egy kis vagyonkezelői alapot, ami segít, hogy elkezdhesd a főiskolát. Sajnálom, hogy nem tudtam többet tenni mindkettőtökért, de remélem, hogy ezzel a pénzzel bepótolhatom néhány hibámat. Szeretlek, apa” – fejezte be a végrendelet felolvasást az ügyvéd.
“Vagyonkezelői alap?” – Eliza szája tátva maradt döbbenettől.
“Igen, körülbelül ötvenezer dollár van rajta. Remélem, ez elég lesz, és azt mondták, hogy az autó körülbelül húszezer dollárt ér. Szóval, remélem hálásak vagytok. Nem hiszem, hogy bármelyikőtök is megérdemelné ezeket azok után, ahogy az apjával bánt, de ez nem az én döntésem. Mindenesetre itt van a cím, ahol eltemették. Remélem, meglátogatjátok, de nem fogadnék rá. Az asszisztensem tudja a többi részletet. Kérem, menjenek.”
Dylan és Eliza vonakodva felállt az irodai székekből, és kimentek. Eliza megkapott minden információt, hogy azonnal hozzáférhessen a vagyonkezelői alapjához. Dylan kocsija pedig odakint állt. Mellette álltak az ügyvédi iroda épülete előtt. Megdermedtek és szótlanok voltak.
“Hogyan… miért… mi…” – kezdte Dylan, de nem tudta rendesen megfogalmazni a kérdéseket.
“Igen” – mondta Eliza, mert teljesen megértette a bátyját. Visszatekintettek az életükre, és arra, hogy az apjuk mindig jó volt hozzájuk. Ők azonban szörnyűek voltak hozzá.
“Meg kellene látogatnunk őt…. Ugye?”
Honnan és hogyan szerezte az apjuk ezt a pénzt? Miért adna nekik dolgokat mindezek után? Miért halt meg ilyen gyorsan? Mi történt vele? – rengeteg kérdésük akadt.
***
Megérkeztek a temetőbe, és lassan odasétáltak a sírkövéhez, ahol állt valaki. “Ó, azt. Ez aztán hatalmas meglepetés. Ti ketten pont úgy néztek ki, mint ő” – mondta az idegen férfi, aki egy összecsukható széken ült a sír mellett.
“Jó napot!” – köszönt Eliza. “Ismerte az apánkat?”
A férfi gúnyolódott. “Sokkal jobban, mint te. És sokkal kedvesebb voltam vele az elmúlt hónapokban” – válaszolta a férfi, miközben sírra nézett.
“Uram, kérem. Elmondaná, mi történt?”
“Tényleg érdekel?” – kérdezte a férfi, és mintha pisztollyal lőtt volna egyenesen a szívükbe. De csak azért fájt, mert a kérdése őszinte volt.
“Igen.” – válaszolta Eliza szégyenkezve.
“Nos, az apátok hónapokkal ezelőtt csatlakozott a rákosokat támogató csoportunkhoz, és barátok lettünk. Tudod, mit mondott az első találkozáskor?” – kérdezte a férfi, de nem várt választ. “Azt mondta: ‘Rossz apja voltam a gyerekeimnek. Nem dolgoztam elég keményen, hogy felkészítsem őket az életre. Ezért gyűlöltek engem. A rák ráébresztett, hogy jobban kell csinálnom. Most kétszer olyan keményen fogok dolgozni, hogy hagyjak rájuk valamit, ha már nem leszek.”
“Először azt hittük, hogy elhanyagolt titeket volt vagy ilyesmi, de aztán többet hallottunk az életéről, és rájöttünk, hogy jó ember, jó apa és gondoskodó volt, különösen, mikor négy munkahelyen kezdett dolgozni, és nem volt hajlandó kezelésre járni” – folytatta a férfi. “Nem akarta, hogy ezt megtudjuk, de én rájöttem.”
“Négy munkahely?” – kérdezte Dylan.
“Igen. Építkezésen dolgozott, homokzsákokat cipelt, addig, amíg már alig kapott levegőt. Éjszakánként egy benzinkúton dolgozott, füvet nyírt, és dolgokat szállított, bár nem volt kocsija” – folytatta az idegen.
Eliza sírni kezdett, elképzelve, ahogy az apja küszködik.
“Én lettem a vészhelyzeti kapcsolattartója. Gyakran elájult munka közben, és klinikákra vitték, de visszautasította a segítséget, és visszament dolgozni. Végül úgy döntöttem, hogy elég. Odaadtam neki egy kis pénzt, amit félretettem, hogy magam is kezelésre járhassak. Az ő tünetei sokkal rosszabbak voltak. Azt akartam, hogy kemoterápiát kapjon, de most már tudom, hogy a pénzt rátok költötte” – tette hozzá a férfi, miközben oldalra pillantott a parkoló előtt parkoló drága autóra. “Nem irigylem tőle, de nem hiszem, hogy megérdemelnétek. Nem érdemeltétek meg őt.”
Dylan térdre rogyott az utolsó szavak hallatán, Eliza pedig hangosan zokogott. “Sajnáljuk, apa” – jajgatta, és megérintette a sírkövét.
“Nagyon sajnáljuk” – sírt Dylan is.
Végül az idegen felállt és hazament, magára hagyva őket a gyászukkal.
Eliza elmesélt egy történetet arról, mikor elmentek az apa-lánya táncra az iskolában. “Néhány lány azt mondta, hogy az ő apjuk nem tudott eljönni a munka miatt, de a miénk eljött. Ő mindig ott volt.”
“Ott volt” – értett egyet Dylan. “Ő építette a rakéta projektet a harmadikos tudományos kiállításomra. Őrület volt, de nagyon jól éreztük magunkat.”
“Miért? Miért bántunk vele ilyen szörnyen?!” – Eliza szavai kiszakadtak a lelkéből.
“Nem tudom. De… nem tarthatom meg azt a kocsit” – mondta Dylan.
“Nem tudok iskolába járni abból a pénzből. Apu áldozatát pazaroljuk el?”
“Szerintem van valami, amit tehetnénk érte” – támadt egy ötlete Dylannek. És Eliza egyetértett vele.
***
Másnap sikerült megtalálniuk a furcsa férfit. Visszatért, és meglátogatta a sírt. Geraldnak hívták, és Eliza írt neki egy csekket. “Nem tudom, mennyi pénzre van szüksége a kezelésekhez, de szóljon, ha nem elég” – mondta. “Próbálunk dolgozni. Tudom, hogy ez nem elég. De Dylan és én egész életünkben azért fogunk dolgozni, hogy jóvá tegyük, ahogyan vele bántunk.”
Gerald szűkszavú volt, de elfogadta a pénzt. “Köszönöm” – mondta. “Mindennek ellenére elismerően beszélt rólad. Talán van még remény kettőtök számára.”
Eliza segítségével Dylan eladta az autóját, és úgy döntöttek, hogy a pénzt egy helyi gyermekrákos szervezetnek adományozzák, ami alacsony jövedelmű családokból származó gyerekeknek segített a kezelésben. Biztosították, hogy tudják, hogy a tényleges adományozó Patrick volt. A testvérek ezután jobban érezték magukat, de ez valahogy nem volt elég.
Eliza elkérte Gerald telefonszámát, és folyamatosan tartották a kapcsolatot. Nem volt családja vagy bárkije, így ő és Dylan elkezdtek járni a kemoterápiás találkozókra. A lehető leggyakrabban elkísérték őt iskola után, biztosítva, hogy ne érezze magát egyedül.
Az anyjuk utált mindent, amit csináltak, és dühöngött, mikor elmondták neki, hogy lemondanak a pénzről. Így Eliza az érettségi után elköltözött, Dylan pedig néhány évvel később követte. Nem szakadtak el tőle teljesen, mert már megtapasztalták az egyik szülő elvesztésének fájdalmát, de nem voltak a közelében.
Rájöttek, hogy az ő példáját követték, és nem akartak visszatérni a régi kerékvágásba. Ehelyett a főiskolára és a részmunkaidős munkára összpontosítottak, hogy fedezni tudják a szükségleteiket. Diákhitelt vettek fel, és takarékosan éltek, de boldogabbak voltak, mint valaha.
Körülbelül egy év múlva Gerald felépült, és elmentek vele a tengerpartra ünnepelni. “Apánk mindig is látni akarta a tengert, de sosem volt rá időnk. Szánjunk rá több időt” – javasolta Eliza, és Dylan és Gerald beleegyeztek.
Mit tanulhatunk a történetből?
- Az élet túl rövid ahhoz, hogy úgy bánjunk a szeretteinkkel, mintha nem számítanának. Dylan és Eliza túl későn tanulta meg ezt a leckét, de életük hátralévő részét azzal töltötték, hogy kárpótoljanak érte.
- A pénz nem olyan fontos az életben. Patricknak fontosabb volt, hogy ott legyen a családja számára, mint bármilyen karrier, és a gyermekei ezt csak a halála után értékelték.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
